Mindig másokért élek – de ki törődik velem?

Van egy pillanat, amikor megállsz a tükör előtt, és egy idegen néz vissza rád. Egy arc, amelyen ott van az évek fáradtsága, az elvárások súlya, az állandó küzdelem nyoma. Emlékszel még, mikor voltál utoljára igazán boldog? Nem csak elégedett, nem csak „minden rendben van” érzésű, hanem igazán, szívből, szikrázóan boldog?

Minden reggel ugyanaz a rutin. Kelsz, intézed a család dolgait, rohansz a munkába, ahol mindenki azt várja tőled, hogy mosolyogva teljesíts. A főnököd nem tudja, hogy éjszaka alig aludtál. A kollégáid nem látják, hogy az elmúlt hetekben hányszor haraptad el a szavakat, mert már nem volt erőd vitatkozni. A barátaid szerint minden rendben van, hiszen mindig te vagy az, aki meghallgat, aki segít, aki megoldásokat talál mások problémáira. És közben belül egyre üresebbnek érzed magad.

Meddig lehet így élni? Meddig lehet úgy mosolyogni, hogy közben belül kiüresedsz? És mi történik, ha egyszer már nem tudsz többé erőt venni magadon? Ha az állandó megfelelés egy olyan falat emel köréd, amin belül már nem marad hely saját magadnak?

Amikor már csak a mosoly marad, de belül üresnek érzed magad

Eszter mindig is az a nő volt, akire számítani lehetett. Aki mindig mindenkinek segített, aki megoldotta mások problémáit, aki fáradhatatlanul pörgött reggeltől estig. De egy nap észrevette, hogy már nincs benne valódi öröm. Az emberekhez való kapcsolódás is elhalványult. A férje észre sem vette, hogy mostanában egyre kevesebbet beszélgetnek, a gyerekei megszokták, hogy anya mindig ott van, de valójában nem kérdeznek tőle semmit.

A legnehezebb pillanat az volt, amikor egy este a konyhában állt, és a könnyei belepotyogtak a főzelékbe. Senki nem látta. Senki nem tudta, min megy keresztül. Egyedül volt a gondolataival, és az egyetlen kérdés, ami a fejében zakatolt: „Ez lenne az életem? Hát ennyi?”

A fáradtság nemcsak a testében, hanem a lelkében is elhatalmasodott. Elkezdett figyelmetlen lenni a munkahelyén, ami korábban elképzelhetetlen volt. Egyre kevesebbet nevetett, és egyre többször került olyan helyzetbe, amikor egy apró kérdéstől vagy megjegyzéstől majdnem elsírta magát. Nem azért, mert a világ ellene volt – hanem mert saját magát veszítette el.

A változás már elkezdődött – észrevetted?

A felismerés mindig az első lépés. És ha most ezt a sorokat olvasod, ha kicsit is magadra ismertél, akkor benned is megjelent a változás első szikrája. A kérdés csak az: mersz-e tenni érte?

A változás nem egy óriási ugrás, nem egy „mától minden más lesz” elhatározás. Hanem apró, tudatos lépések.

•  Egy nap, amikor nem kérsz bocsánatot azért, mert önmagad vagy
• Egy perc, amikor nem mások elvárásaira figyelsz, hanem arra, hogy mit érzel
• Egy este, amikor nem azon gondolkodsz, kinek mit kellene megoldanod, hanem azon, hogy mi tesz boldoggá téged

Próbáld ki!

Állj meg egy pillanatra ma este, és kérdezd meg magadtól: Mit szeretnék igazán? Írj le három dolgot, és figyeld meg, milyen érzés kimondani őket. Nem kell rögtön megoldást találni – elég, ha elismered őket.

És itt jön a segítség…

Sokan azt mondják, hogy a barátok, a család segítenek majd. És igen, néha egy jó beszélgetés aranyat ér.

• De mi van, ha nincs kivel beszélni
• Ha már annyiszor mondtad el a történeted, hogy unod, és mégsem változik semmi?
• Ha azok, akik igazán közel állnak hozzád, nem látják a lényeget – vagy épp ők maguk is részesei annak a problémának, ami fáradttá tett?

Van egy tér, ahol nincs elvárás. Ahol nem kell tökéletesnek lenned, és ahol végre kimondhatod, amit talán még magadnak sem mertél bevallani. Egy hely, ahol senki sem mondja meg, mit kellene tenned – de ahol megtalálhatod a saját válaszaidat.

Ha érzed, hogy változtatni szeretnél, de nem tudod, merre indulj, beszélgessünk. Talán már az is elég, ha kimondod azt, ami belül feszít. És ki tudja? Lehet, hogy ez lesz az első lépés önmagad felé.

A blogcikkben szereplő személyek nevei nem valósak; csupán a szemléltetést szolgálják, és a valósággal való bármilyen egyezés pusztán a véletlen műve.